Mandalák / Mandalas

No images


Ráma és Szíta

Rama és Szita

A természetben rengeteg dologra tudjuk az elménket ráhelyezni, hogy megnyugodjon. Nem kell küszködnünk, hogy valamilyen témát találjon. Ha kint vagyunk a természetben, akkor rengeteg dolog történik. Ezek mind lények. A világban őket isteneknek nevezik. Vannak a nagy és a kicsi „ji”-k, az isten meg az istenek. A természet neve a Prakriti, úgy tartják a párja a legvégső valóságban lévő istennek. Ő, Prakriti, akit nőneműnek mond az angol nyelv, az egész kozmoszért felelős. Ő nem isten, szóval, lazíthat. Ha láttunk már képet, ahol Lakshmi és Narajan együtt van, akkor ott Narajan pihen, lazít egy kígyón, egy hatalmas feltekeredett kígyón és a kobra szája védi őt fentről. Narajan, akit a legfelsőbb istennek lehet nevezni, ott pihen és Lakshmi, a párja pedig masszírozza őt. Láttunk ilyen képet? Nagyon jó szimbólum. Narajan szeret pihenni. Amíg Prakriti, a párja, a nő pedig tevékenykedik. Az összes természeti elem a Prakritihez tartozik, a női elemhez és ő mindig aktív. Az egész kozmoszt igazgatja.

 

Az ősi magyarázatban a női lényegnek kilenc megnyilvánulási formája van. Kilencszer kell magát megsokszoroznia, hogy a munkát hatékonyan tudja ellátni. Sok munkája van, ezért kell sok belőle. A férfiak egy időben általában csak egy munkát tudnak csinálni, a nők többet.
Purusa meg Prakriti, ebből Purusa a férfi aspektusa a lényeknek, a Prakriti pedig maga a föld. Elvetik a magot és ott elkezd növekedni, ő a befogadó. Első perctől kezdve a kettősség kialakult: elején volt, hogy egy vagyok és kettő akarok lenni. Isten pedig az örökkévalóságban egyedül van, elfárad időnként, hogy egyedül van. „Már jó ideje egyedül vagyok, had legyek kettő, aztán meg sok.” Ezt nevezik lilának. A lila az egy dráma, az élet drámája. A lilában nagyon sok maszala, azaz fűszer van, mert enélkül nincs dráma, emberi dráma.

Narajan vagy Visnu, aki az örökkévalóságban lazít, nincs semmi felelőssége, mert nem volt teremtés, nem voltak bolygók, nem volt semmi. Teljesen feloldódott és azt mondta, hogy jó lenne egy kicsit szórakozni. Mint a gyerekek. Építenek egy kis homokvárat, van király, királynő, őrök, katonák és a homokvárban játszanak. És amikor játszanak, akkor benne vannak nagyon. Ez alkotás. Isten, aki sokáig volt egyedül, egy kicsit játszani akar. A játékhoz először helyet kell létrehozni, így jött létre a Föld. A Földön mindenféle anyagra van szükségünk, hogy játsszunk. Visnu elhatározza, hogy Rámaként megszületik és Lakshmi, aki Visnu örök társa, úgy dönt, hogy ő meg Szíta lesz. És akkor elkezdődik a játék, a lila, a dráma.

A virágkertben kezdődik, Ráma egy ifjú, csinos férfi, akit Szíta meglát és szerelmesek lesznek egymásba. Ez az első alkalom, hogy isten megtapasztalja az emberi szerelmet. Ez a legelső emberi inkarnációja Visnunak Rámaként és Lakshminak Szítaként. Tehát Szíta meglátta Rámát a testvérével sétálgatni a kertben, éppen puját akart végezni egy másik istennőnek. Meglátta Rámát, aki egy nagyon finom, vonzó fiatalember, mert ha isten embernek születik meg, akkor mindenből a legjobbnak kell lennie, a legjobban néz ki, a legcsinosabb, legfinomabb. Olvassuk el a Rámajánát, Ráma történetét nagyon gyönyörű… Meglátták egymást a virágokon keresztül és egy másodpercre a pillantásuk egybeesett és beleszerettek egymásba. Az első emberi szerelmet tapasztalták meg. Szíta elmegy a templomba és imádkozik: „Istenem, kérlek, a párom ez a fiatalember legyen, akit a virágoskertben láttam”. Ráma is érdeklődik a testvérétől, Lakshmantól, hogy tudja-e, ki az a fiatal hölgy. Lakshman megmondja, hogy Szíta egy hercegnő, Janaka király lánya, Mitra hercegnője.
Lakshmant közben elvitte az ő guruja, hogy egy jagnában részt vegyen és ott megtudja, hogy az lesz Szíta férje, aki el tudja törni a király íját. Ez volt az apa feltétele. Az íj Síváé és egy másik nagy bölcs, Pasurama kapta meg, ő pedig Janaka királynak adta ajándékba. Janaka tehát azt mondja, hogy aki el tudja törni az íjat, az Szíta kezét megkapja. Lakshman guruja javasolta, hogy vegyenek ők is részt ebben a játékban.
Ott ült mindenki, nem egy akármilyen történés ez, hanem isten inkarnációja játszik ott lilát, ezt tudták, ezért mindenki ott volt. Szíta anyukája és Szíta látták a sok izmos embert, és aggódtak, hogy ez a finom kinézésű, lágy, szép férfi, hogyan fogja legyőzni őket. Vajon mik az esélyei a sok izmos ember mellett? Szíta senki mást nem akart csak Rámát, de az apja kijelentése miatt, ha bárki más eltörné az íjat, akkor nincs más lehetősége, ahhoz kell feleségül mennie. Míg mindez zajlik, addig Szíta megint elmegy a templomba és imádkozik: „Kérlek, kérlek, adj erőt Rámának, hogy el tudja törni az íjat”. Ez az emberi játék, amikor az istennő eljátssza az embert.
Ráma nagyon békés különben és nagyon szép, finom, de nem lehet őt összehasonlítani az izmos emberekkel. Elkezdődik a nagy esemény, mind jönnek egyenként és mégcsak megemelni sem tudják az íjat, nemhogy eltörni. Mindannyian jöttek egyenként és fel sem tudták emelni. Merthogy Síva íja volt, nem akárkié, senki nem is tudott volna hozzáérni sem ahhoz az íjhoz, csak az, aki Sívával egyenrangú. Ráma azt gondolta, hogy jól van, mindenki csak próbálgassa. Volt, aki meg sem bírta mozdítani az íjat. Janaka a végén azt mondta:
- Nagyon szomorú, hogy nagy királyok, erős emberek voltak itt, és senki nem tudja ezt az íjat megmozdítani sem. Szégyelljétek magatokat. A lányom most akkor nem fog férjhez menni, mert senki sincs, aki illene hozzá.
Mindenki hallgatott, Lakshman pedig nagyon mérges lett. Az öccse volt Rámának, és Sisnának, a kobrának, a védelmező kígyónak volt az inkarnációja. Nagyon mérges lett és azt mondta a testvérének:
- Engedd már meg nekem, egy pillanat alatt mindenkit elpusztítok itt.
- Nyugodj meg, nyugodj meg – csitította Ráma.
Végül Ráma felállt, odament az íjhoz. Mindenki nevetett, mert az izmos emberek mind elbuktak, ő meg olyan törékeny, mint egy virág. Hogy lenne neki esélye. Közben Ráma Síván meditált, felemelte az íjat és el is törte kettőbe. Így lett Szíta férje Ráma. Ez egy pici epizódja a Rámajánának, több hónapba telne, míg Svamiji elmesélné nekünk.

Az emberi lila, emberi dráma hatalmas. Az isten első alkalommal tapasztalja meg az emberek érzelmeit. Ha az ember megvilágosodott, akkor mi van? Megvilágosodott, semmi nem hat rá. Tud mindent, megvan mindene, nem kell semmit sem tennie. Ez nem szórakoztató. Nem egy nagy dolog, nincs sok tennivaló. A móka akkor kezdődik, amikor lejön valaki az emberi szintre, akkor nagyon sok dráma kezdődik. Valaki sír, valaki panaszkodik, valaki azt mondja, hogy nem szeretnek igazán, nem adnak elég időt nekem… hogy az ember hogyan kezeli ezeket, hogyan megy keresztül a drámán és a lilán, ehhez kell ügyesség. Hogy hogyan tudjuk kezelni mindezeket és mégis megteremteni az egyensúlyt. Hogy ne ragadjunk le valahol, hogy a víz áramlata vigyen, hogy az érzelmek áramlata vigyen, az érzelmek áramlata nagyon erős, el tudnak vinni a csatornába is. Hogy szemben állni, megállni, minden problémával foglalkozni. Istennek, most hogy ember ezekkel kell foglalkoznia.

Ráma és Szíta története nagyon gyönyörű. Sok tragédia is van benne. Szítát elrabolja Ravana, és be kell bizonyítani, hogy soha senkire sem gondolt, csak Rámára. Mind tele van emberi érzelmekkel. Nagyon nagy játék. Különböző részek vannak különböző megnyilvánulásokról.

Az emberré válás: akár emberek lehetünk, mert úgy döntünk, vagy a karmánk ereje miatt is. Ha a karma miatt lettünk emberek, akkor nincs olyan nagy választási lehetőségünk. De ha a saját döntésünk miatt lettünk emberek, akkor tudjuk, hova is kerültünk, de nem tudunk visszamenni, hanem a játékot be kell fejeznünk. Nem tudunk elmenekülni, be kell fejezni a történetet, teljes munkát kell végeznünk és a kérdés, hogy hogyan tesszük meg ezt. Ráma és Szíta számára ez a drámájuk kezdete, nagyon hosszú utat kell bejárniuk, nagyon sok dolgot kell együtt végigvinniük. Az életben nagyon sok harcot kell megvívnunk, nagyon sok feladatot kell elvégeznünk és úgy tűnik, nincs nagy választási lehetőségünk, hogy merre. Mint amikor az ember tömegben van, akkor nem tud mást tenni, mint, hogy megy a tömeggel, nem tudunk visszafele menni.

Rama és Szita

Tehát Szíta megkapta Rámát és nagyon boldog volt. Nagyon nagy esküvőt tartottak. Szíta országa más magas lények országa is, sok magas lény jött Mitrából (a Himalájában), Buddha is. Mitrában sok más gyönyörű hercegnő és lány volt, akik mind Rámába voltak szerelmesek. De Rámának megvolt ekkor a különleges szerepe, amit játszott, az ő királyságában élt Szítával. És a fiatal lányok pedig nagyon mérgesek voltak… Ráma azt mondta nekik, hogy ebben az életben van egy nagyon különleges misszióm, de megígérem, hogy a következő életemben, amikor Krisna leszek majd, akkor meg tudtok születni gópiként és játsszunk majd együtt. Ez egy ígéret volt.

Egyrészt minden valóságnak tűnik, és valódi is, az élet nem délibáb. De ha máshonnan tekintünk rá, akkor ez mind játék, amit megszerveztek számunkra. Az elejétől a végéig meg van szervezve a számunkra.
Durjudant megpróbálta Krisna lebeszélni a háborúról. Erre Durjudan azt mondta, hogy én tudom, hogy mi a jó és mi a rossz, tudom mi a helyes a világban, de engem az nem érdekel. Tudom azt is mi a helytelen, de nem tudok tőle megszabadulni. Nem én teszem magam, amit teszek, hanem valaki velem ezt cselekedteti, úgy tűnik ez az én végzetem, ez az én szerepem. Érdekes kijelentés, mert úgy tűnik, hogy minden embernek megvan a maga szerepe.
Ahogy Shakespeare mondta, hogy az egész világ egy színpad, és mi mind színészek vagyunk. Hogy mennyire jól tudunk játszani, az a kérdés. Ha jól játsszunk, akkor jó színészek vagyunk.

Mindig tudunk boldogságot létrehozni, a kezünkben van ennek a lehetősége. Ennek a művészetét meg kell tanulnunk a gyerekektől, ők nagyon jók abban, hogyan hozzák létre a boldogságot. Mégha egyedül vannak, akkor is találnak valamit, valami játékot, hogy boldognak érezzék magukat. Az ember a gyerekek társaságában nagyon könnyen tud boldog lenni. Amikor az ember kezd felnőni, 14-15 éves kora után elveszítjük ennek a művészetét, hogyan legyünk boldogok. Ez egy klasszikus példa, tehát egy gyerek önmagában, nem kell neki másik társ, boldogságot tud létrehozni. És nekünk felnőtteknek annyi lehetőségünk van, hogy alkossunk, de az a baj, hogy az elménk zavaros. Nagyon sok zavartság van az elménkben, sáros lett, amikor pedig létre akarunk hozni valamit, akkor az zavaros lesz. A sáros elme nem tud tiszta vizet létrehozni, pedig annyi anyag lenne, amiből boldogságot lehetne létrehozni. Itt ülve is annyi mindent lehet látni.
Nemsokára esőidő jön, érzi Svamiji. A napsütés kvótája az most lejárt, és lehet látni a gyönyörű felhőket, a fákat, a természet megnyilvánulásait. A mi testünk, elménk, érzékeink hogyan reagál minderre. Egyfolytában tudnánk képeket létrehozni, használva a fantáziánkat, elképzelni és jó gondolatokat létrehozni, hogy tele lehessünk boldogsággal, boldogságot hozunk létre, boldogok legyünk. A kezünkben van mindkét lehetőség. Egyik oldalon van a boldogság, a másikon a boldogtalanság és választhatunk, hogy melyik úton akarunk menni.
Ha körülöttünk olyan emberek vannak, akik minket lehúznak a boldogtalanságba, akkor megkóstoltathatjuk velük a boldogság ízét, hagyjuk, hogy megkóstolják a boldogság ízét. Nem csak minden rossz, és morgunk, panaszkodunk, hanem van édesség is, az élet édes része. Néha létre kell hoznunk az édeset, hogy meg tudjuk kóstolni.

Van egy történet egy nőről, aki minden nap szatszangra ment. Indiában a szatszang általában este van, a munka után, amikor az emberek végeztek. Hacsak nem ünnepnap van, akkor este tartják. Nagyon romantikus, bajanok, énekek… Tehát ez a nő minden este szatszangra ment, a férje ellenben otthon maradt mindig és letolta ezért. „Ez csak időrablás, hülyeség, nem is tudom, mit csinálsz te ott, nem értem, mi az, ami téged ebben vonz. Itthon lehetnél, dolgozhatnál, főzhetnél, a gyerekekkel foglalkozhatnál, masszírozhatnál engem. Miért mész minden nap szatszangra?” – minden nap ezt mondta. A nő hagyta őt, ez az ő dolga, hogy mondja, had mondja csak. Aztán egy nap, amikor indult szatszangra és a férje kezdte mondani a mondókáját, akkor a feleség így válaszolt:
- Te ezt nem érted meg, mert ehhez neked nincs eszed. Úgysem érted meg. De ha tudni akarod, akkor ez nagyon édes. Tényleg nagyon édes és én nagyon élvezem, gyere el, és megtapasztalod te is.
- Rendben, egy nap elmegyek majd veled és megtapasztalom én is mennyire édes a szatszang – mondta a férj.
A szatszang végén ugye adnak praszádot, lehet banán, joghurt, méz, valami finomság. Elment a szatszangra, de elaludt, és a felesége tette a szájába a praszádot.
- Igen, tényleg édes a szatszangod – ébredt fel a férj.
Naponta elkísérte ezután a feleségét, és minden alkalommal elaludt a férfi, és minden nap kapott egy kis praszádot a szájába. Egy nap a szatszang a szokásosnál is tovább tartott, a férj elaludt és elkezdett horkolni. Volt egy kutya, aki kereste magának a helyet, és találta ezt a horkoló embert. A férfi felébredt és azt kérdezte:
- Hogyhogy ma a szatszang ilyen savanyú?
Az édes szatszangokról… Meg kell kóstolnunk.

Játékkal tudunk boldogságot létrehozni, de valamelyik játszótárs fifikás. Volt egy majom, aki a krokodilnak volt a barátja. A krokodil a tóban élt, a majom pedig a fán, odamentek a vízpartra és ott játszottak. Nagyon jó játszótársak voltak, de a krokodil az mégiscsak krokodil, gonosz állat. Azt gondolta, hogy a majom nagyon sok finom gyümölcsöt eszik, akkor a szíve biztos nagyon ízletes lehet. „Hogyan tudnám megenni a szívét? Merthogy ő egy ügyes majom, és gyors.” – gondolkodott. A krokodilnak volt egy terve, azt mondta majomnak:
- Én a barátod vagyok. A tó másik oldalán van egy nagyon finom gyümölcs és senki sincs ott. Szeretném, ha velem jönnél. Ráülsz a hátamra, átviszlek, ehetsz finom gyümölcsöt, aztán majd este visszahozlak.
A majom meg majom, és bízott a krokodilban. Nem vette észre, hogy igazából milyen gonosz a barátja. Ráült a majom a krokodil hátára. Aztán a tó közepén a krokodil azt mondta:
- Azért hoztalak ide, hogy megegyelek. Így sajnálom barátom, de meg kell egyelek téged. Biztos nagyon finom a szíved, mert minden nap finom gyümölcsöket és virágokat eszel.
A majom végülis annyira nem volt buta. Azt felelte a krokodilnak:
- Kedves barátom, ha tudtam volna, hogy mi a terved, akkor magammal hoztam volna a szívem. Az az én gyakorlatom, hogyha elmegyek valahova, akkor a szívemet otthagyom fent a fán. Ha mondtad volna, akkor hoztam volna a szívemet magammal, örömmel adtam volna neked.
A krokodil viszont buta volt…
- Jó, akkor menjünk vissza és hozd el nekem a szívedet – válaszolta a krokodil.
A krokodil visszavitte a partra a majmot, a majom leugrott a hátáról, felmászott a fára és azt mondta:
- Te bolond, elhitted, hogy bárki a szívét maga mögött hagyná?
A barátok nagyon agyafúrtak lehetnek.

Elhangzott: Torockó, 2009. július 8.

 

Ashramok / Ashrams

Bejelentkezés / Log in